Soha rosszabb munkám ne legyen

Posted on

airport-178192_1280Sokszor elgondolkodtam még gyerekként, hogy mi is szeretnék lenni. Fiú létemre, a szüleim, mindig valami orvosnak, vagy építész szakra szerettek volna küldeni. Persze hozzám egyik sem állt igazán közel, sőt tanulni sem szerettem, nem hogy főiskolára menjek, és még jó pár évig tanuljak.

Végül nem mentem főiskolára

A szakközép iskolába belementem, hogy elvégzem, végül is egy érettségi jól jön pluszba mindig, sőt manapság még kevés is. Végül levizsgáztam, és informatikusként próbáltam elhelyezkedni.

Alig töltöttem be a 18. születésnapomat, mikor már jogosítványt letettem, hogy vezethessek. Szerette vezetni. Persze először ettől is tiltottak apámék, de kisebb győzködés után engedtek a kísértésnek, és hagytak vezetni. Apám még örült is, mert így rám bízta, anyám kísérését, a bevásárló körutakra, amit ő mindig is úgy utált. Persze akkor nem értettem, hogy miért, de miután órákat töltöttem egyik boltból a másikba menet, cipekedés közepedte, már értettem, miért is utálta annyira apám a szombati bevásárlós napot. vezetni persze szerettem, bármit meg is tettem volna érte, na de ez, kiborító volt.

Melyik az én utam

Hát informatikusnak nem engem szánt a sors, az biztos. Valahogyan nem tudtam megülni a fenekemen, az asztal mögött, és a számítógépet pötyögni. de persze fel nem mondhattam, mivel apám szerezte ezt a melót, az egyik régi barátjánál, így nem mondhattam fel.

Talán fél éve dolgozhattam ott, mikor azért észrevettem, hogy annyira nem megy jól a cégnek. Én is untam már nagyon, a munkát, így gondoltam, leülök az öreggel, egy kis beszélgetésre, hátha jutunk valamire. Persze húztam, halasztottam, vártam, a megfelelő pillanatot, e valahogyan soha nem akart eljönni.

Dezső barátom, egyik nap, azzal hívott fel, hogy talált egy hirdetést, az egyik újságban, és hogy egy sör mellett, este beszéljük meg. Hiába faggattam, nem akarta elárulni, hogy mi az a nagyon szuper hirdetés.

A nagy ötlet

Másnapra beszéltük meg, hogy találkozunk, a közeli kedvenc bárunkban.

Mivel aznap dolgoztam még, lassan telt a nap, és unalmas is volt. Csap pötyögtem,a  számítógépet, adatokat vittem be a rendszerbe, és kivonatokat készítettem. Délben csak egy szendvicset kaptam be, hogy gyorsan végezzek, aztán már mehessek is minél hamarabb. Hamar végeztem, így négy órakor, mér kifelé tartottam a kapun, alig vártam, hogy hazamenjek, és az egész hetet, a fáradalmaival együtt, a hátam mögött hagyjam végre.

Pontban hatkor találkoztunk a bárban. Gyorsan túl is estünk, az első sörön, mikor végre elkezdtem faggatni Dezsőt, hogy árulja már el, a nagy ötletét nekem.

A táskájában kapirgált, az újságot keresgélve, s közben mesélte, hogy mit is olvasott benne. A lényeg, amit ki tudtam hámozni, a beszédéből, hogy az ő nagy ötlete, az lenne, hogy menjek el sofőrnek valahová. Először csak lestem, hogy mit akar, és sofőrnek? Kétkedve hallgattam, hogy mit is akar, de aztán rájöttem, igaza lehet. Utálok az íróasztal mögött ücsörögni, soha nem voltam ez a típus. Vezetni, viszont annál inkább szerettem.

Kiderült, hogy személyszállítással foglalkozó cég keres megfelelő jogosítvánnyal rendelkező alkalmazottat. Közben, az újságot is megtalálta, abban a feneketlen zsáknak tűnő táskában, és a kezembe nyomta. Tényleg jó ötletnek tűnt, és még tetszene is, a munka, most már csak beszélnem kell a mostani cég nagyfőnökével, hogy eljönnék a cégtől.

Tudtam, hogy túl kell esnem, a beszélgetésen, és hogy nem lesz könnyű, de ez volt, a helyes megoldás. Szóval reggel összeszedtem magam, és odaálltam elé, hogy közöljem, hogy elmegyek.

Meglepetésemre, megkönnyebbülést láttam rajta, amit nem igazán értettem, és rá is kérdeztem, finoman. Persze elmondta, amit már amúgy is tudtam, hogy nem megy jól a cég, csak nem akart elküldeni, a szülői barátságra való tekintettel.

Így megkönnyebbülve hívtam fel a céget, és néztem új munka után, ami talán nekem való lesz, és végre megtalálom az utamat.