Felnövés, költözés, ablakszigetelés

Mit gondoltok, mi a normális egy ember életében, ha hányszor költözik el a szülői fészekből? Persze, hogy az egyszer. Ez is azt bizonyítja, hogy márpedig én nagyon nem vagyok normális, ugyanis most készülök a harmadik költözésemre. Eddig mind a két alkalommal a pasimmal költöztem össze, és ez nagyon nem bizonyult jó választásnak, ugyanis mind a kétszer, amikor véget ért a szerelem, nekem kellett mindig hazaköltöznöm anyagi megfontoltságból és más egyéb okok miatt is. Elhatároztam, hogy többet ilyet nem csinálok, és inkább egy haverral, vagy baráttal költözöm össze, nem pedig a párommal.

Egy idő utána sajnos már nagyon nehéz a szülőnek és a gyereknek együtt élnie, mert a szülő nem képes többé már nem gyerekként kezelni a felnőtt porontyát, a gyerek pedig nem tudja azt elfogadni, hogy már közel jár a harminchoz, de a szüleinek még mindig részletes beszámolóval tartozik. Pláne úgy nehéz megélni ezt az egészet, ha már volt alkalmad megtapasztalni, hogy milyen az a teljes szabadság, ráadásul kétszer is.

Emlékszem, a legutóbbi költözésemnél édesanyám sopánkodott, hogy jaj, szegény kislánya egyedül mihez fog kezdeni, és könnyes szemekkel próbálta feldolgozni, hogy az egyetlen kislánya felnőtt nőként hagyja el a szülői ház kapuját – hangsúlyoznám, hogy ekkor már másodjára. Mindeközben édesapám el sem köszönt tőlem, ugyanis pont az ablakszigetelést javította a házon. Ő tipikusan az az ember, aki mindenhez ért, ugyanakkor leginkább semmihez sem, ami kézügyességet és kreativitást igénylő munka a háztartásban. De büszke, vidéki ember révén csak azért is megcsinálja, nem hagyhatja azt, hogy csak úgy a semmibe nézzék a gyerekei az igazi apa feladatok tekintetében. Amikor édesanyám rákérdezett, hogy el sem köszön a kislányától, válaszul a háta mögött csak annyit dörmögött, hogy még úgy is visszajövök, és most különben is az ablakszigeteléssel kell foglalkoznia. Azért átlátok a szitán, és tisztában vagyok azzal, hogy édesapa nem azért nem köszönt el, mert ilyen kőszívű lenne, hanem mert egyszerűen nem tudja azt feldolgozni, hogy a kislánya élete végleg kicsúszik az irányítása alól, és most már egyedül kell boldogulnom a nagyvilágban. Mondjuk az azért nem esett jól, hogy kijelentette azt, hogy úgy is visszajövök. Lehetséges azért, mert a lelkem mélyén már akkor tudtam, hogy egy újabb ballépést követtem el. Viszont ezek a sorozatos rossz döntések és melléfogások arra jók voltak, hogy most már bátran ki merem jelenteni, hogy megedződtem és soha többé nem lépek vissza, csak előre. Csak így juthatok egyről a kettőre, és meg kell tanulnom önállóan, felelősségteljesen élni, mert ez, hogy félévente hazarohanok visszaköltözni a családi házba, nem játszható a végtelenségig.

Ünnepélyesen megfogadom hát, hogy ha legközelebb hirtelen költözni kell, semmi képpen sem visszavonulok anyámékhoz, hanem úgy teszek, mintha ez az opció egyáltalán nem lenen lehetséges, és egyből tovább állok.